Gyerekek, amikor szart sóznak rám, azt nagyon tudom utálni. Ráadásul úgy, hogy én fizetek érte! Itt és most kijelentem, hogy soha többet nem veszek eredeti PC játékot.
A történet még a nyáron kezdődött, mikor új hobbimnak hódolva elkezdtem szórakozni az új Prince of Persia játékkal. Tök menő volt, jó kis barátságos környezet, mint az első részben, nincs értelmetlen kaszabolás, ügyeskedni kell ezerrel és tök jó új képességekkel ruházták fel a sajnos még mindig elég rusnya karaktert. Na jó, azért egy fokkal jobb már az ábrázata, meg úgy összességében a grafika tök rendben van.
Szóval jácciztam vele egy darabig, pontosabban egészen addig, amíg el nem jutottam az első zárt ajtóhoz. Ráálltam a kis kapcsolóra, az ajtó meg baszott megmozdulni. Nézem, ennek mi a retek baja van, hát hangot azt ad, hogy ott most az kinyílik, de meg se mozdul. Jó, ilyenkor jönnek a barátságos fórumok, ahol mindenre van megoldás. Erre is volt, így pár nap tanácstalanság után mehettem is tovább. Jácci, jácci ezerrel, majd jön a következő hasonló eset: szintén zárt ajtó, én meg csak nézek, hogy akkor most megint beragadtam, mint egy gumiszobában. Ekkor kellett belátnom, hogy oké, lopott játék, crack-elt verzióktól ne számítsak semmi jóra, nyílván a készítők így akarnak védekezni a netes kalandorok ellen.
Nem is bosszankodtam sokat, inkább rákerestem a neten, hogy mégis milyen árfolyamon mozog ez a game, és kb. majdnem seggreestem. 8 meg 10 ezer forint… jaj de kedvesek vagytok. Marad a Vatera! Fel is csillant a szemem, bontatlan példány 3 ezerért! Több se kellett, azonnal megvettem, mondván, hogy ezzel már nem lesz hiba.
A napokban kezdtem az egész játékot teljesen elölről, totál pozitívan, hogy ez menni fog, az ajtók kinyílnak és semmi gebasz nem lesz. Valóban, minden teljesen simán ment, egészen a mai napig.
Már egész szép kalandot befutottam, egy csomó ellenséget legyaktam és már közeledtem ahhoz a részhez, ahol a múltkor abba kellett hagynom a játékot. Aztán a következő történt: jön a videobejátszás, nyílik az ajtó, végigpásztázzuk a helyet, hogy mi vár rám, majd nosza, lehet menni! Igen, csak elbasztam. Leestem. Sebaj, a virtuális életben lehet újra próbálkozni. Vissza is tölt a program, majd értetlen fejjel nézem újra a bejátszást, ahol az ajtó most már nem nyílik ki. Én meg csak állok, és egyszerűen képtelen vagyok elhinni, hogy ez most komoly. Próbálok visszamászni az előző színhelyre, hogy hátha történik valami, de nem, még visszamenni se tudok, ottragadtam egy nagy teraszon. Se előre, se jobbra, se balra, se fölfele, csak lefele, ami minden esetben az egészségszint teljes kiirtásával végződik. Totál megsemmisülés.
Kénytelen voltam belátni, hogy a már említett 3 ezer forintomért egy szépen és ízlésesen becsomagolt szart kaptam, ami ennyi használat után ívesen repülhet a kukába, vagy használható frizbinek.
És az egészben az a legbosszantóbb, hogy a fent említett dolgok rögtön nem jelentenének problémát, ha nem iyen orbitálisan ócska lenne a játék mentése. Értem én, hogy a drága fejlesztők jót akartak azzal, hogy a mentéseket a neten tárolják, védve mindenféle „format c-vel” járó veszedelemtől, de könyörgöm, mi az istenért nem lehet egy rohadt régebbi mentésem se visszatölteni? Ha már mindenféle netes regisztráció kell a játékhoz, miért nincs az adatlapomon egy olyan rész, ahol kezelni tudnám a mentéseket?
Az egésztől elment a kedvem, a nyavaja fog megint fórumokat böngészni megoldásért, egész egyszerűen eltüntettem a játékot, mintha sose játszottam volna vele. Csak felháborító, hogy 2010-ben lehetséges ilyen szarokat piacra dobni, és még csak javítás sincs hozzá.
Idei első fesztiválunk, ami a tavalyiakból kiindulva most is elég esősre és sárosra sikeredett. Talán ezen már meg se kéne lepődnünk, azonban idén más kellemetlenségekkel is meg kellett küzdenünk. Lámussal, örök fesztiválozós és ökörködős partneremmel megbeszéltük, hogy hétvégére átköltözik hozzánk, mondván tőlünk kb. 20 perc autóútra van a neves esemény helyszíne, és majd szépségesen, okosan kikocsikázunk oda. Neki is vágtunk a XII. kerületnek, hogy eljussunk Csillebércre, ami egy roppant csöndes kis üdülőtelepnek volt feltüntetve. Persze akkor még nem gondoltuk, hogy ez lesz a hely hibája, így a térkép alapján bátran szeltük a kilométereket. Az utak azonban egyre gyanúsabbá váltak, a kátyúk és az úthibák előfordulása egyre sűrűsödött, az eső közben irgalmatlanul szakadt, alapos sártengert varázsolva a kocsikerék alá. Aztán az út, pontosabban az „út” egyszerűen csak elfogyott. Pontosabban átváltozott szűk erdei gyalogösvénnyé, ami persze a térképen továbbra is autóútnak volt feltüntetve. Nem volt más választásunk, más útvonalat kerestünk, de ezzel is hasonlóan jártunk, az út ismét megadta magát. Ezzel persze egyenes arányosságban kezdett felforrni az agyvizünk, hogy így oda se érünk időben a koncertre, vagy esetleg beleragadunk valami mocsárba, netán kapunk egy hibátlan tengelytörést. A harmadik útvonal azonban kicsit biztatóbbnak tűnt, aszfalt szempontjából legalábbis nagyobb mennyiséggel rendelkezett, de a meredekségéből és az úthibák számából nem adott alább. Az eső meg ugyancsak nem akart minket békén hagyni, folyamatosan csurgott lefele a víz az úton, a kerekünk pedig ezen vidáman síelni kezdett, szabálytalan jobbra-balra mozgásra késztetve az egész autót. Itt kellett belátnunk, hogy több szempontot is megvizsgálva az lesz a legjobb, ha a kocsiról lemondunk, és az egyik legrégebbi helyzetváltoztatásra alkalmas eszközzel próbáljuk meg elérni a célunkat. Tehát sétálunk. Hegynek fel, orbitális kavicsokon ugrálva, szemerkélő esőben sietve, hogy ne maradjunk le semmiről. Nem voltunk vészesen messze, de mindkettőnket alaposan igénybe vette ez a kis gyaloglás, így mikor a legelső autó feltűnt mögöttünk, gondolkodás nélkül kicsaptam a kezemet. Nagy meglepetésemre az autó megállt, a hölgy szólt, hogy szálljunk be, elvisz egy darabig. Közben magamban hatalmas elismeréssel adóztam neki, hogy fel tudta varázsolni az autóját erre a civilizálatlan környékre és megkönnyebbülve robogtunk a fesztivál helyszínére.
Mikor megérkeztünk, rögtön észrevettük, hogy a Deathstars dedikálásról szépen lemaradtunk, így a koncertig már nem nagyon tudunk mit kezdeni magunkkal. Ittunk egy sört, összesároztuk magunkat (még jobban), haverkodtunk és vártuk, hogy végre történjen valami. Hála a kalandos utunknak, nem sok időnk volt a fent említett tevékenységekre és nem sokára kezdődött is a koncert. Hát, sajnos a hangosítás szerintem most nem sikerült valami jóra, a gitárokból elég keveset lehetett hallani, de végre az ének most rendben volt. És a hangulatra sincsen panasz, a zenekar az általunk már megszokott élményt nyújtotta, mi pedig újfent meglobogtattuk a múltkor már megismertetett zászlónkat. Ezt látva két egyiptomi srác is besegített, hiszen ők sokkal magasabbra tudták emelni. Az egyikük közös fényképet is csinált velünk, amit remélhetőleg hamarosan át fognak küldeni. Miután kellőképpen kitomboltuk magunkat, szépen megvacsoráztunk, hogy legyen energiánk a visszafelé vezető gyalogos túránkhoz.
Másnap az időjárás nem sokat változott, így tudtuk előre, hogy most se lesz semmi esélyünk a bejáratig kocsikáznunk. Ezúttal azonban az éjszakai sötétség is betársult a hátráltató tényezők sorába, így a kátyúk sokkal könnyebben el tudtak rejtőzni a szemünk elől. Ennek az lett a vége, hogy az egyik legdurvább emelkedő közepén a kocsi majdnem irányíthatatlanná vált, csúszkált össze meg vissza és egy pillanatra olyan érzésem volt, hogy most telibekapom azt a szép öles fát, ami az út szélén leledzett. Szerencsére ez nem történt meg, de volt egy stresszes 10 méterünk. Utána meg persze kilométeres gyaloglás, hasonló körülmények között, mint előző nap. Csak most stoppos nélkül. A koncertig viszont meglehetősen sok időnk volt, mert csak hajnali 1 körül lépett színpadra a Dope Stars INC, így ismét fel kellett találnunk magunkat. Beálltunk a sorba egy sörért, majd az előttünk lévő srácok megkérdezték, hogy megyünk-e Hammerfall koncertre. Miután válaszoltuk, hogy valószínű azt kihagyjuk, mondták, hogy na ez tök jó, „Hammerfall-ra csak a buzik mennek”. Erre mondtam, hogy ha mennénk, akkor se sorolhatnának minket a „buzi” kategóriába, hiszen gondolom észrevették, hogy nem vagyunk azonos neműek velük. Valahogy ebből egy kis beszélgetés kerekedett, majd egyikük valamiért megölelt és így észrevette, hogy micsoda rasztáim vannak. Teljesen odavolt érte, hogy ez milyen kurvajó, meg mennyiért csináltatom én ezt és aztán megkérdezte azt is, hogy nincs-e füvem. Ki kellett ábrándítanom, hogy hiába vannak rasztáim, füvet nem hordok magamnál, így ha szeretném se tudnám megkínálni. Lámussal később megbeszéltük, hogy a nemzetközi kapcsolatokat ő tartja fenn, én meg pasikat csábítok magunknak, haha! =D Viszont azaz érzésem, hogy ez a srác ugyanaz volt, aki előző nap Lamb of God előtt jött oda hozzánk, hogy arra megyünk-e… ??
Mivel időnk annyi volt, mint a tenger, nekiálltunk a fényképezőgéppel ökörködni és megörökítettünk pár fesztivál-hangulatú pillanatot. Nem panaszkodunk, jól éreztük magunkat. Nem beszélve a Dope Stars INC koncertről! Hogy ott mekkora zúzás volt… csak néztem! Néha komolyan meglepődtem, hogy nem ütköznek össze ezek a színpadon egymással. Fabrice-ról kb. 2 normális fényképet tudtam készíteni, mert mire befogta a fókusz, már a színpad másik oldalán volt. Egyedül Darin-ról tudtam használható képet lőni, mert neki voltak pillanatai, mikor egy helyben maradt. De miért játszottak csak 40 percet??!!
A nagy tombolás után meg mi is hiányzik jobban a megfáradt közönségnek, mint egy újabb séta a lent parkoló autóig. A lábunk már igencsak tiltakozott, de ennek ellenére jó hangulatban, végig cseverészve mentünk végig a zöld turistajelzésen. Aztán egy kanyar után arra lettünk figyelmesek, hogy kicsit lentebb emberek vannak, amin eléggé meglepődtünk, hiszen hajnali fél 3 volt és senki se indult el rajtunk kívül ebbe az irányba. Később két mikrobuszt is megpillantottunk és ekkor már sejtettük, hogy elakadt sorstársakra bukkantunk. Le is szólítottak: Do you speak english? Hát igen. Jönnek a lelkes külföldi fellépők és nem tudnak feljutni a fesztivál helyszínére. Nem akarták elhinni, hogy igazából jó úton jönnek, azt hitték, hogy eltévedtek, de biztosítottuk őket róla, hogy egyáltalán nem keveredtek el, a GPS teljesen érthető módon a legrövidebb útvonalon akarta őket navigálni. Elmeséltük saját tapasztalatunkat és azt tanácsoltuk, hogy meg se próbáljanak ekkora buszokkal felmenni, mert akkor biztos nem lépnek fel holnap azon a fesztiválon. Ehelyett fricskát mutatva a technikának, hoztuk a hagyományos „lapozós” térképet és megmutattuk, hogy ajánlatos egy nagyobb kerülőt tenniük és a másik oldalról ostromolni a fesztivál helyszínét. A GPS-t azonban elég nehéz volt kijátszaniuk, mert makacsul ragaszkodott az általa elképzelt útvonalhoz, de egy jó 15 perces tanácskozás és próbálkozás után végre megadta magát. Most persze bárki megkérdezheti, hogy mi miért nem mentünk ezen a bizonyos kerülő úton, de nekik üzenem, hogy nem nagyon volt kedvünk elmenni Budaörs mellől a Moszkva térig, hogy átkocsikázzunk a fél városon. Mellesleg ennek a német zenekarnak elég nagy mázlija volt, hiszen igen kicsi esélyük volt rá, hogy hajnali 3 körül azon a helyen bárki élő emberrel találkozzanak. És még csak ingyen CD-t se kaptunk a segítségnyújtásért… =D
Kanóc a múltkor kitalálta, hogy beszerzett valami vicces és kellőképpen idióta buzifilmet (A címe: Another gay movie) és hogy ezt mi nézzük meg. Azt mondta, hogy intelligens ember bármit megnéz(het), úgyhogy miért ne töltenénk most ilyesmivel azt a rengeteg szabadidőnket…? Végül is, valóban, miért ne… de ez nekem mégis túlzás volt. Kb. a feléig jutottunk el, amikor én személy szerint feladtam a dolgot és nem bírtam.
Aztán aznap találkoztam Lámussal és meséltem neki a történetet, hogy milyen filmet kezdtünk el nézni. Erre az ő szeme felcsillant, hogy bizony tudja, miről van itt szó, ezer éve keresi ezt a filmet és neki erre szüksége van! Én csak néztem, de megígértem neki, hogy akkor majd elhozom. Mondtam is Kanócnak, hogy ezt a csodás művet majd legközelebb tedd rá Panda Úrra és akkor elviszem. Erre a válasz:
-„Már letöröltem…”
Semmi baj, töltsük le megint. Kicsit ugyan furán fog kinézni a statisztikájában, hogy kétszer is letöltött egy buzikról szóló filmet, de az „irénke” nicknév valamennyire azért palástolja a dolgot… Közbe Kanóc mondta, hogy de van egy másik film, amit el szeretne küldeni Lámusnak, úgyhogy addig azt vigyem el. Ez meg is történt.
Közbe a videó újra rátelepedett a gépre, onnan pedig Panda Úrra, majd az egész az én vinyómon landolt. Közöltem Lámussal, hogy minél hamarabb vigye ezt el innen, mert nem vagyok hajlandó sokáig tárolni. Olyannyira, hogy miután kiírtam egy dvd-re, le is töröltem, még a lomtárból is kiírtottam. A lemez itt pihent az asztalon, várva a ma esti találkát, amikor ünnepélyes keretek közt átadom jövőbeni tulajdonosának. Igen ám, de időközben a kedves tulajdonos rám szólt, hogy találkozzunk egy kicsit később. És ekkor jött a baj…! Eszembe jutott az a másik film, amit Kanóc küldött és konstatáltam, hogy azt bizony nem írtam ki a dvd-re. Semmi baj, tegyük rá azt is! Gondoltam naivan, majd egy többmenetes lemezként megeszi az író, de tévedtem. Hát akkor töröljük le és írjuk ki megint, mind a két filmet egyszerre, hiszen van időnk még erre.
Ugye, sejtitek már, hogy mi volt a probléma?
Miután az íróm kiköpte a frissen formatált lemezt, rájöttem, hogy bizony a buzifilmnek se híre, se hamva nincsen. Hát igen. Ezt már csak vérprofi adathalászok tudnák visszavarázsolni a gépemre, de mivel erre nincsen lehetőségem, egy szánakozó telefonhívással készítettem fel Lámust az igazságra, miszerint a buzifilmjét maradéktalanul eltüntettem minden lehetséges adathordozóról, amin csak fellelhető volt.
-„Megöllek.”
Igen, igazad van, de ne aggódj! Már 70%-nál tart a letöltés és bocsánatképpen a második részt is megkapod! Mivel nem akartam Kanóc statisztikáját tovább rontani, kénytelen voltam magam nekiállni a letöltésnek. Igaz, így lassabb a dolog, de ezt a hibát most nekem kell kijavítanom...
Tudom, régen írtam már rendes, hosszú posztot, de nem jön az csak úgy magától. Nem volt időm, nem volt kedvem, vagy csak egyszerűen nem akartam abba a hibába esni, hogy mindenki a blogján borítja ki az összes lelki gondját. Most se fogom tenni, mert szerencsére nem is nagyon van mit kiborogatni. Bár ettől eltekintve megjegyzem, hogy egy elég pocsék időszakon vagyok túl és még csak most mászkálok ki belőle. De iszonyúan jól érzem magam! Sajnos a múlt év végén csináltam egy butaságot, amit simán elkerülhettem volna, ha nem ragaszkodom ennyire. Persze ebből is tanultam, és bőven elég volt most az egyszer ennyit ártani magamnak. De szerencsére innentől már felfele ível a karrierem, a suliban is remekül alakult minden. Januárban voltak a vizsgák, amikre annyit tanultam, mint még soha semmire és bizonyára mindenki agyára mentem azzal, hogy mindent a tanulásra fogtam. Pedig tudom, hogy tőlem nem ez a megszokott, de nekem ez most fontos volt és mindent beleadtam, hogy a lehető legjobban sikerüljön. Így is történt, szerencsére még külső segítséget is kaptam valakitől =) A szóbeli vizsgák előtti két napon volt a gyakorlati vizsga, szóval ha nem voltunk amúgy is stresszesek, még görcsölhettünk azon, hogy vajon milyenre gyártjuk le azt a vizsgagyűrűt. Egy elég nehéz példányt kaptunk, két nap alatt kellett összelegózni és végül egy külsős zsűri mondta ki az ítéletet a tárgyakra. Hála istennek a vizsga mindkét napján olyan emelkedett hangulatban voltam, hogy a lehető legjobban sikerült az egész. Mert meg kell hagyni, ez egy olyan szakma, ahol meglátszik az elkészített tárgyon, hogy hogyan érezted magad akkor, amikor készítetted. Szóval én teljesen meg voltam elégedve magammal és teljes nyugalommal adtam be a tárgyat, tudtam, hogy ebből nagy gond úgysem lesz. Miután ezt az első akadályt egész jól vettem, jöhettek a két napra besűrített szóbelik, amik idén talán kicsit könnyebbnek bizonyultak, mint tavaly. Ennek az lett a vége, hogy csont nélkül teljesítettem mind a négy tárgyból, hasonló segítséggel, mint a gyakorlati vizsgán. Kurvajó kedvem volt, lazán vettem mindent és ennek meg is lett az eredménye. Jó, persze mint említettem, tanultam is rengeteget, de nagyon sokat segített, hogy jól éreztem magam. Szóval köszönöm Kanóc (még akkor is, ha utálod tőlem ezt a nevet), annyira jó, hogy vagy nekem! =)
Tudom, régen írtam már rendes, hosszú posztot, de nem jön az csak úgy magától. Nem volt időm, nem volt kedvem, vagy csak egyszerűen nem akartam abba a hibába esni, hogy mindenki a blogján borítja ki az összes lelki gondját. Most se fogom tenni, mert szerencsére nem is nagyon van mit kiborogatni. Bár ettől eltekintve megjegyzem, hogy egy elég pocsék időszakon vagyok túl és még csak most mászkálok ki belőle. De iszonyúan jól érzem magam!
Sajnos a múlt év végén csináltam egy butaságot, amit simán elkerülhettem volna, ha nem ragaszkodom ennyire. Persze ebből is tanultam, és bőven elég volt most az egyszer ennyit ártani magamnak.
De szerencsére innentől már felfele ível a karrierem, a suliban is remekül alakult minden. Januárban voltak a vizsgák, amikre annyit tanultam, mint még soha semmire és bizonyára mindenki agyára mentem azzal, hogy mindent a tanulásra fogtam. Pedig tudom, hogy tőlem nem ez a megszokott, de nekem ez most fontos volt és mindent beleadtam, hogy a lehető legjobban sikerüljön. Így is történt, szerencsére még külső segítséget is kaptam valakitől =)
A szóbeli vizsgák előtti két napon volt a gyakorlati vizsga, szóval ha nem voltunk amúgy is stresszesek, még görcsölhettünk azon, hogy vajon milyenre gyártjuk le azt a vizsgagyűrűt. Egy elég nehéz példányt kaptunk, két nap alatt kellett összelegózni és végül egy külsős zsűri mondta ki az ítéletet a tárgyakra. Hála istennek a vizsga mindkét napján olyan emelkedett hangulatban voltam, hogy a lehető legjobban sikerült az egész. Mert meg kell hagyni, ez egy olyan szakma, ahol meglátszik az elkészített tárgyon, hogy hogyan érezted magad akkor, amikor készítetted. Szóval én teljesen meg voltam elégedve magammal és teljes nyugalommal adtam be a tárgyat, tudtam, hogy ebből nagy gond úgysem lesz.
Miután ezt az első akadályt egész jól vettem, jöhettek a két napra besűrített szóbelik, amik idén talán kicsit könnyebbnek bizonyultak, mint tavaly. Ennek az lett a vége, hogy csont nélkül teljesítettem mind a négy tárgyból, hasonló segítséggel, mint a gyakorlati vizsgán. Kurvajó kedvem volt, lazán vettem mindent és ennek meg is lett az eredménye. Jó, persze mint említettem, tanultam is rengeteget, de nagyon sokat segített, hogy jól éreztem magam. Szóval köszönöm Kanóc (még akkor is, ha utálod tőlem ezt a nevet), annyira jó, hogy vagy nekem! =)
I was born under a bad sign,
Left out in the cold
I'm a lonely man who knows
Just what it means to lose control
But, I took all the heartache
And turned it to shame,
Now I'm moving, moving on,
And I ain't taking the blame
Don't come running to me,
I know I've done all I can
A hard loving woman like you
Just makes a hard loving man
So I can say it to you, babe
I'll be a fool for your loving no more,
A fool for your loving no more
I'm so tired of trying, I always end up crying,
Fool for your loving no more
I'll be a fool for your loving no more
I'm tired of hiding my feelings,
You left me lonely too long
I gave my heart, and you tore it apart,
Oh, baby, you done me wrong
Don't come running to me,
I know I've done all I can
A hard loving woman like you
Just makes a hard loving man
So I can say it to you, babe
I'll be a fool for your loving no more,
A fool for your loving no more
I'm so tired of trying, I always end up crying,
Fool for your loving no more
I'll be a fool for your loving no more
I'll be a fool for your loving no more, no more, no more
So I can say it to you, babe
I'll be a fool for your loving no more,
A fool for your loving no more
I'm so tired of trying, I always end up crying,
Fool for your loving no more
A fool for your loving no more
Fool for your loving no more...
Ezzel szemben viszont olyan napok is vannak, melyek alapjáraton mocsokszarul indulnak és elég egy fűrészszálnak eltörnie ahhoz, hogy felrobbanjunk. Ez történt ma is. Valamiért már rosszul ébredtem és az sem dobott fel különösebben, hogy folytathattam a pénteken elkezdett gyűrűt. Mert pénteken tök jól haladtam vele, egész jóra sikerült és ma be is akartam fejezni. Aztán mégse úgy alakult az egész, ahogy én azt terveztem. Mikor folyton kiejtesz minden kis dolgot a kezedből, a könyököddel állandóan leborítasz valamit az asztalodon, a fűrészszál beszorul és mindemellett a tárgy helyett egyfolytában az ujjadat reszeled… na ezt szoktuk csapnivalóan szar napnak nevezni. És hogy ez ne legyen elég, a többiek egész nap kaszinónak használták a műhelyet, mindig visongott valaki, ha kimentem az előkészítőbe, legtöbbször az ajtóban szembejöttek, állandóan kalapácsoltak meg csörögtek… és az egyik keretet még el is rontottam. Az egész csúcsa pedig az volt, mikor a forró tárgy hozzáragadt az ujjamhoz. Én fél 3-kor azt mondtam, hogy mára elég, nem érdekel tovább, nem idegesítem magam.
Aztán persze a délutánom is hasonló hangulatban telt. Hazajöttem, elkészítettem egy újfajta tojásos táplálékot és ahogy készen lettem vele, elment tőle a kedvem. Ettem kb. 3-4 falatot, aztán ráhajítva az evőeszközöket otthagytam az egészet. Egy óra múltán, kihűlve, apró falatokban nyammogtam el és már nem is volt jó íze.
Igazából tiszta fura mostanság. Elkezdődött a suli, újra jönnek a szürke hétköznapok és most már az órát is vissza kellett állítani, úgyhogy hamarabb is sötétedik. Nem szeretem az őszt meg a telet, valami baleset következtében lettem én is őszi gyerek. Na mindegy, ezen már nem lehet változtatni :D
Viszont igencsak illene megírnom a legutóbbi Deathstars koncertről a beszámolómat. Mint említettem, nem nagyon volt mostanában alkalmam az ilyesmikre, úgyhogy most némi késéssel megteszem. Mondjuk most hirtelen az se jut eszembe, hogy mikor volt a buli. 18-án, ha jól emlékszem.
Előkészületként mondtam Lámusnak, hogy Zsuzsi ötletén felbuzdulva csináljunk mi is egy bazinagy transzparenst a fő zenekar logójával ellátva, és majd nagy boldogan azt fogjuk lobogtatni. Meg is kértem anyumat, hogy valamelyik szekrényből kukázzon ki egy már nem használatos lepedőt, amit mi nyugodtan összefirkálhatunk. Lámus átjött, matekzseni fejjel kiszámoltuk, hogy mekkorák legyenek a betűk, a csillag meg minden más. Ahogy azt kell, egyszer el is rontottuk és a legviccesebb az egészben, hogy a hibát csak azután vettük észre, mikor már kivagdostuk a betűket. Nem baj, dupla munka, de ráérünk. Ezután újra fejszámolás, újra nyomtatás, vagdosás és wow, jó! A nagy munka után nyugodt lelkiismerettel dőltünk hátra, hogy akkor jöhet a pizza és a már előre betervezett film. A pizza, mint mindig, isteni volt (Pizza Forte!!), a film viszont pont ennyire volt pocsék. Jó jó, én tudom, hogy ősrégi, meg mégis horror-klasszikus, de néhány jelenetnél iszonyatosakat nevettünk. Péntek 13, állítólag kötelező darab. Már csak ezért is fogjuk megnézni a többi részét. Na, nem fikuszolom a filmet, mert sokaknak ez pont így tetszik, meg ne várjunk egy 1980-as filmtől úgy csúcstechnikát, mint a mostaniaknál.
De térjünk vissza a koncertre. Miután elkészültek a betűsablonok, másnap elmentem szórófestékért, mert valahogy nem volt kedvem egy pöpp ecsettel végigfestegetni a 30 centis betűket. Tök jól bekészítettem mindent a garázsban, bár vagy húszszor fordultam vissza, vittem ki újságpapírt, amivel letakartam a festéktől megóvni kívánt felületet és rögtön az első betűnél láttam, hogy ezt most elrontottam. A szórófestéknek van egy olyan bosszantó tulajdonsága, hogy mindenfele szétszóródik, ezáltal jól bekúszott az újságpapír alá és a sablontól kb. 10 centire halványan mindent beterített. Ahj, mondom, akkor most újra előrajzolás, kiméregetés, hogy mi hova kerül és festés. Szerencsére elég nagy volt a lepedő ahhoz, hogy egyszer el lehessen rontani a dolgot. Na, miután remekül felvarázsoltam a betűket, a csillagot meg a nyilakat a vászonra (kisebb hibákkal ugyan), egyre nagyobb lelkesedéssel vártam a vasárnapi koncertet. Összesen 5 zenekar lépett fel, ebből a Drugzone, a Dope Stars Inc és a Deathstars igencsak érintett bennünket, nagy kedvencek mindannyian. Új divat gyanánt a fesztivál már este 18:00-kor elkezdődött, mi pedig előtte nálunk tartottunk egy tipikus amerikai filmekből ismert csajos készülődést. Harc a tükör előtt, extrém sminkek, tippek, tanácsok, segítség adása egymásnak. Természetesen a nagy szépítkezés folyamán elfelejtettünk fotókat nyomtatni, amit alá szerettünk volna íratni a zenekarokkal. Sebaj. Ábrázatunk viszont hibátlanra sikeredett, Lámus olyan extrém hajjal büszkélkedhetett, amivel elmehetne egy X-tra X-es modellnek is. Gyorsan elvégeztük az utolsó simításokat a zászlón, be a kocsiba és indulás. Apum levitt minket a 103-as buszhoz, megjelentünk a megállóban és vártunk. Én személy szerint bíztam benne, hogy hétvégén csak nincsenek már olyan sokan a buszokon, de rögtön be kellett látnom, hogy tévedtem. Akár a délutáni csúcsban is mehettünk volna, annyian voltak a buszon, így mindenki rajtunk legeltethette a szemét és gondolkozhatott el azon, hogy vajon normálisak vagyunk-e. Mikor megérkeztünk a klubhoz, már találkoztunk hasonló sorstársakkal, mint mi voltunk, és rögtön rájöttünk, hogy nem is vittük annyira extrém irányba a megjelenésünket. Gyors terepszemle, ruhatár és a többi, majd gyorsan elfoglaltuk a színpaddal szemben lévő emelvényt, hiszen innen mégiscsak sokkal jobban látszik a mi remek zászlónk. Lámus közölte, hogy nála most épp „faszkivan” állapot van, úgyhogy ő bagózni meg inni szeretne. Jó, mondom, akkor én elmegyek valami munícióért, ő pedig foglalja a bázist. Szépen odasétálok a pulthoz és kérdem, hogy miféle dohányáruval tudnak szolgálni.
-Hát, csak Davidoff van.
Mondom akkor kérek talán egy Davidoff-ot. Majdnem a legdrágább, de nem baj, ha Lámus füstölni akar, akkor most ezt tudja választani. Kértem még mellé egy fél literes boroskólát, meg magamnak egy üveges kólát, mert én valahogy nem kívántam alkoholt. Csajszi számolgat, majd kinyögi a végösszeget:
-2560 lesz.
Állam leesik, beverem a földbe, majd vonakodva toldom meg a kezemben lévő összeget még egy ezressel. Ez beszarás. Gyors fejszámolást végezve a következőre jutottunk: a cigi ára ugye adott, 720 HUF. 2560-ból ezt levonva marad 1840 HUF. Ehhez hozzátéve egy jó nagy adag pofátlanságot, az üveges kólámat számoljuk kb. 500-600 HUF-nak. Ez viszont azt jelenti, hogy egy gépi kólával hígított bor 1200-1300 HUF körül mozog. Felháborító. Itt se lehet könnyen berúgni. Nem mintha ez lett volna a célunk, de legközelebb azt az egy boroskólát is kétszer meggondoljuk.
A nagy döbbenet után végre elkezdődtek a koncertek. Elsőnek játszott a Drugzone, megint eljátszották azt a tök jó Salt ’n’ Pepa feldolgozást (nem tudom, hogy miért, de nekem nagyon tetszik, az eredeti is), a tömeg táncolt, mozgolódott és látszólag élvezték, hogy végre mást is hallanak, mint a countrys feldolgozású Mötörhead dalocskát.
Másodikként a Dope Stars Inc rohanta meg a színpadot, a tömeg még lelkesebb lett, mi pedig meglepetten néztük, hogy nálunk ilyen sokan szeretik őket. Kész, a basszeros nekem megint személyes kedvencem lett, még akkor is, ha Thunderbird-en játszik. Valahogy a megjelenése tökre megfogott és nem csak azért, mert jó pasi. Victor, az énekes-gitáros nagyon vicces, tökre alacsony és valamiért a hangja ugyanolyan, mint a lemezen. A billentyűs is mókás volt, szinte végig fapofával pötyögött, de hozta a témákat rendesen. Fura, hogy nem is tagja igazából a zenekarnak, csak koncerteken játszik velük. Lámus viszont a másodgitárostól esett hasra, teljesen oda volt meg vissza. Végül mindketten bosszankodva vettük tudomásul, hogy a zenekar betartotta a kiírás szerinti fél órát és egy perccel se játszhattak többet. Jaj, meg Victor nagyon aranyos volt, egyszer a gitárjának a hevedere kikapcsolódott, ő gyorsan visszafabrikálta, majd felnézett, mosolygott egyet és megvonta a vállát. Az a pofa... Áá, kész volt.
Harmadik körben a Lacrimas Profundere mozgatta meg a közönséget, mi pedig úgy álltunk hozzá, hogy ez biztos nem fog érdekelni minket. Tévedtünk. Nagyon jó zenét játszanak, kicsit HIM-es beütéssel, de kevésbé elborultan. Adri itt volt kész. Meglátta az énekest és itt volt a világ vége. Úgy kezdett el lelkesedni, hogy egy pillanatra elgondolkodtam rajta, hogy mégis hány éves lesz most februárban. Aztán koncert közben tettünk egy kis kitérőt, mert Lámus vadállat módjára jött vissza a mosdóból, hogy úristen menjek vele. Ott ácsorgott hátul La Nuit, a DSI gitárosa és Lámus rögtön életcéljának tekintette, hogy hozzászóljon és kérjen egy aláírást. Persze nekem se kellett kétszer mondani, fél perc múlva már mindkettőnk papírján ott virított a szignó. Két lépéssel odébb pedig a basszeros, Darin volt körülvéve pár rajongóval, így mi is sorba álltunk, szintén egy-egy név a papírkákra, majd jött az ötlet, hogy na, akkor egy fotót is. Pózoltunk mi, ahogy azt kell, boldogságunk pedig hamarosan olyan mértéket öltött, mintha befaltunk volna egy tábla csokoládét. Ezután vissza a koncerthez, a helyünket újra el kellett foglalni és nem sokára jött is a negyedik fellépő zenekar. Hát ez valahogy tényleg nem fogott meg bennünket, Diary of dreams néven futottak, ha jól emlékszem, de nekünk kicsit monoton volt az egész. Így több szót nem is írnék róluk, inkább áttérek az est fénypontjára, a Deathstars-ra.
Most is, mint a legutóbbi februári bulin is, a Night Electric Night című dallal kezdtek és ez nekem rögtön tovább is fokozta a hangulatom. Lámussal megbeszéltük előre, hogy a második nótánál emeljük majd a magasba a zászlónkat, így mikor felcsendültek a Motherzone már ismert dallamai, mi lassan kifeszítettük magunk előtt a lepedőt. Skinny (szintén basszeros kollega) rögtön észre is vette, megállt, rámutatott a zászlóra és így köszönte meg lelkesedésünk. Ezután különböző pillanatokban, random emeltük fel transzparensünk és az egyik lassú résznél Skinny odaszólt Cat-nek, hogy nézd, mi van ott hátul, ő pedig szintén ránk mutatott. Ez tök jól esett nekünk. Valahogy megduplázta a koncert amúgy is fergeteges hangulatát és mi rögtönzött koreográfiával lobogtattuk a zenekar zászlóját. De mind mindennek, ennek is sajnos vége szakadt és olyan gyorsan telt el ez az egy óra, hogy észre se vettük.
Miután a kedves személyzet jó hamar kipaterolta a közönséget, hátramentünk a buszokhoz, hogy ha már itt vagyunk, írassuk alá a nagy műgonddal elkészített művünket. Elsőnek az énekes firkantotta rá a nevét, mondta is, hogy tök jó volt látni ezt a zászlót. Utána Cat jelent meg, kicsit előadta magát, eltűnt egy pillanatra, majd pár perccel később rögtön körülvettük. Odatartottuk neki a zászlót, mondta, hogy nice, mi kérdeztük, hogy aláírja-e, erre ő: „Of course!” Paff! A paff azt jelentette, hogy felkente a busz oldalára és ott firkálta rá kacskaringós betűit. Valamiért annyira vicces volt. Az egész figura nevetséges. De jó értelemben. Ahogy produkálja magát, ahogy beszél meg ökörködik… kész.
Ezután Lámus szülei terrortámadást indítottak ellenünk. Közölték, hogy ők most elindulnak érte, mert nincs kedvük tovább éjszakázni, úgyhogy 20 perc múlva ott lesznek. Lámus megsemmisülten vetette alá magát a szülői szigornak és mivel nem volt kedve okot adni egy családi balhéra, kénytelen volt elindulni. Előtte kiadta nekem a feladatot, hogy addig el ne menjek innen, amíg a maradék tagok alá nem írták a zászlót. Így ottmaradtam Adrival, vele pedig mégegyszer elkaptuk Cat-et egy fotó erejéig. Mondom, hogy nem normális az a pali. Épp le akartam őt fotózni Adrival, erre egész egyszerűen odahajolt a telefonomhoz és elkezdett ordítani :D Nem tudom, hogy miért, de legalább ötször kiabált a telefon felé, miután hagyta magát lefényképezni.
Aztán egy fél óra múlva gitáros barátunk is megjelent a színen. Láttam, hogy siet meg nincs nagyon kedve vicceskedni a rajongókkal, gyorsan odamentem, lecsaptam rá, ő már írta is a nevét, majd továbbálltam. Már csak egy hiányzott: Skinny. Persze ő mikor jött ki? 2-kor, mikor már előzetes infók szerint indultak volna. Na sebaj, ilyen könnyen nem menekül. Rögtön az útjába álltunk, mindenki bekészítette a dedikálnivalót, én pedig rögtön tartottam is a zászlót. A filcem viszont kezdte megadni magát, ő pedig elég gyorsan kanyarítja azt az S betűt, úgyhogy nem nagyon fogott már a vászonra. Semmi baj, Skinny felkészült! Visszaadta a filcet, kotorászott a zsebeiben, majd előszedte a saját kis filcét és azzal maszatolta össze a transzparenst. Ezután megkértünk egy lányt, akinek volt rendes gépe, hogy készítsen rólunk fotót, úgyhogy legközelebb már ezeket a képeket fogjuk dedikáltatni :) Még kicsit ottmaradtunk, néztük az eseményeket, Skinny pedig kitalálta, hogy pár szót meg akar tanulni magyarul. Elsőnek a szia volt a palettán, rögtön ki is tudta mondani, de gyorsan rávágta, hogy áá, ez nagyon könnyű. Mondjunk valami mást. A viszlát már kicsit nehezebb volt, de viszonylag könnyen vette a v-sz kombinációjából adódó akadályt és a harmadik próbálkozás után már újfent kijelentette, hogy ez könnyű. Kérdezte a thank you megfelelőjét és meglepően könnyen ment neki a sok ö betű. Másodikra hibátlan kiejtéssel mondta a köszönömöt, bár állítom, miután elbúcsúztunk tőle, már mindhárom szót összekeverte, hogy melyik-melyik. Persze nem is csoda, elárulta nekünk, hogy igen sok pálinkát ivott már meg.
Miután beszálltak a buszba, mi lassan elindultunk a buszmegálló felé, hátamra terítettem a zászlót és kijelentettem magamban, hogy küldetés teljesítve.
Hiába láttam immár harmadszor a zenekart élőben, ez a mostani volt az eddigi legjobb. Lehet azért, mert rákészültünk, lehet a zászló miatt, lehet, mert találkoztunk a tagokkal, nem tudom. De nem is lényeg. Életem második legjobb koncertjeként könyveltem el a vasárnapi eseményeket és legközelebb már a betegség miatt hiányzó dobostól is be kell zsebelnünk egy szignót a zászlónkra, hogy teljes legyen a gyűjtemény.
Idén viszont már legalább az ötödik doki repült rá a manduláimra és kezdett el ijesztgetni, hogy ebből később sokkal nagyobb bajok lehetnek. Kész, elég volt, meguntam. Két perc alatt elhatároztam, hogy akkor megválok tőle és mikor hazajöttem nagyimtól, rögtön el is kezdtem szervezkedni ez ügyben. Ennek az lett a vége, hogy most hétfőn szét is nyesték a torkom és kirámoltak onnan mindent, még azt is, ami nem volt ott. Talán nem is volt idáig ennél szarabb kalandom. Én, aki összesen háromszor volt eddig kórházba, most önként döntött arról, hogy helyi érzéstelenítéssel széttrancsírozzák a torkát és hogy két napig benn dekkoljon egy kórházi ágyon. Utólag visszagondolva nem is értem a döntésem
Most már kicsit jobb. Ha nem lennének ott a varratok, akkor nem is éreznék semmit. Jó, persze éjszakára majd megint jön a régi mandulagyulladásokat idéző fájdalom, de már lényegesen tűrhetőbb a dolog. Ásítani viszont még nem tudok. Tüsszenteni meg nem is mertem, bár eddig még csak szerencsére egyszer lett volna rá alkalom.
Viszont maga a műtét… hát kedves ellenségeim, nektek, mivel az ellenségeim vagytok, bátran kívánom, hogy essetek át egy ilyen műveleten. Mondjuk nem tudom, hogy ki lenne az ellenségem, de jól hangzott. Ez valami borzalom volt. Az, hogy kaptam előtte egy lezsibbasztó injekciót, az semmiség volt. Ezután jött vagy egy liter lidocain befröcskölése, amitől azt hittem, hogy leszárad a fél arcom. Rögtön azok jutottak eszembe, akik a nyelvükbe tetetnek piercinget. Nem normálisak. Miután kiköhögtem azt a keserű lét, megjelent a színen egy –mondjuk ki, írjuk le- baszottnagy injekciós tű. Na mondom ez most valami vicc, ugye? Ezt nem akarják beletuszkolni a pofázmányomba… persze nem tehettem semmit, az ujjnyi vastag tű máris benn motoszkált és ontotta magából mindenfele az érzéstelenítőt vagy mi a frászt. Összesen hat adagot kaptam és ebből hármat még éreztem is. Hirtelen nem tudtam, hogy az orvost hányjam le, vagy csak simán köhögjek, hátha mélyebbre csúszik az a tű. Mielőtt dönthettem volna, már jöttek is az ollók, fogók, vattacsomók, meg minden egyéb riasztó eszköz és már mind a torkomban turkáltak. Szerencsére nem vagyok egy ájulós és nem kaptam rögtön szívrohamot a sok vér láttán, de még csak rosszul se éreztem magam. Itt rémisztgettek, hogy hányinger meg szédülés… hol? Ilyenekkel foglalkoznak, mikor épp szétmetszik az ember torkát? Hát kit érdekel egy kis szédülés meg ilyenek? De mint mondtam, hálistennek nálam ilyesmi nem volt. Egyre csak azon járt az agyam, hogy mikor pakolnak már ki mindent, aztán hadd menjek aludni. Anyum meg előtte azzal próbált nyugtatni, hogy áá, csak tíz perc az egész, hamar túlvagy rajta. Mi? Ez? Ez tíz perc? Biztos nem. Érzésem szerint vagy húsz percig matattak a számban, mire minden fölösleges dolog kikerült onnan. Ráadásul a jobb oldali mandulám nem is nagyon hagyta magát, mindenáron a helyén akart maradni. Szerencsére mikor rá került a sor, már úgy ahogy belejöttem a ritmusos levegővételbe, szóval valamennyire kitapasztaltam már, hogy miként lehet együttműködni a dokival.
Aztán egyszer csak megszólalt a mennyországot jelző mondat:
-Készen vagyunk.
Erre csak egy halk nyögés volt a válaszom és próbáltam újra visszatérni az életbe.
Utána egy kérdés:
-Mi a neve?
-Ahhr…
-Micsoda?
-Hraa…
-Anna?
És jött a műtőssegéd segítsége, aki még emlékezett a kórlapomról a nevemre. Képtelen voltam bármit is mondani, csak a hörgés jött, mint valami veszett oroszlánnak. Csak nem néztem ki annyira veszedelmesnek.
Végül visszafurikáztak az ágyamhoz és tanácsként annyit kaptam, hogy próbáljak meg aludni. Ezzel csak az volt a gond, hogy a szobatársaimnak épp most kellett megbeszélniük jó hangosan mindenféle fontos problémájukat és akármennyire is szerettem volna, ekkora hangzavarban és a torkomban lévő fájdalomtól esélyem se volt eljutnom álomföldre. Mert igenis fájt. Méghozzá nagyon. Persze a barátságos nővérek rögtön mondták, hogy szóljak, ha kérek fájdalomcsillapítót. Szóljak? Na igen, de hogyan? Aztán vizit közben valahogy elbólogattam nekik, hogy most már jó lenne, ha adnának valamit, mert leég a torkom és nagy nehezen sikerült is letuszkolnom a teában feloldott tablettát. Estefelé már éhes is voltam, de enni azt csak másnap lehetett, szóval minden bajom volt, és éjszaka is egy csomószor felébredtem.
Másnap: reggeli! Na végre. Kefír. Úristen, ezek meg akarnak ölni? Hát mikor eszem én ilyet? Látjátok, ilyen helyzetben is válogatok. Végül maradt az összegyurmázott kenyér, bár az a tippem, hogy a kefír azt a célt szolgálta, hogy könnyebben leküldjem vele a szilárd falatokat. Anyum reggel bejött, hozott krumplipürét, pudingot meg almát, úgyhogy némiképp kárpótolva lett az a kenyérszelet. Ebédre persze mit kaptam: leves, krumplipüré felismerhetetlenségig torzított hússal és alma. Jó, nem volt rossz, de már nem voltam éhes. No, és a vacsora mi volt? Kefír!
Persze a kórházban mindent lehet, csak aludni nem. A párna kemény, az ágy gurul, és ha már egyszer felébredtem, iszonyatosan nehéz volt visszaaludni, mert annyira fájt a műtét helye. Szerdán viszont szinte ki lettem dobva az ágyból, hogy menjek haza, mert jön az új beteg és nincs hova tenni. Jó, hát nekem nem kellett kétszer mondani, örültem, hogy végre hazajutok. Az ágyammal szemben feküdt egy nő, neki orrsövény, orrpolip meg mindenféle műtétje volt és rosszabbul nézett ki, mint én. Az orrába mindenféle gézdarabkák voltak betömködve, szerencsétlen nem kapott levegőt és folyton vérzett. Első nap kapott egy parittyakötést, hogy az majd felszívja a vért és ezzel valamivel könnyebben viselte a kellemetlenségeket. Másnap viszont: hát nincs több géz, nem tudok újat adni. Szerdán valahonnan összekotortak neki egyet, de mivel spóroltak, sokkal kisebb volt, mint az előző. Na, és akkor ezek után még az orrsövényferdülésemet is műtessem meg? Hogyne…
Szerencsére a SZIN-en idén is „emberi” mennyiségű néző gyűlt össze, de sajnos annál idiótábbak voltak. Mikor megnéztük a fesztivál aznapi műsorát, örömmel láttuk, hogy két zenekar is érdekel minket, ráadásul egymás után játszanak. A Hollywood Rose ugyan pont a Guano Apes időpontjában lépett fel egy másik színpadon, de nekünk sem lehet mindig szerencsénk. Helyette maradt a Neo, illetve az előbb említett Guano Apes. Ez volt a lényeg.
Délután levonatoztunk Szegedre, letáboroztunk az egyik koliban, bevásároltunk, majd irány a fesztivál. Mikor átvettük a karszalagokat, rögtön tolmácsolta nekünk az egyik szervező, hogy a programok közt némi variálás történt, ugyanis sok panasz érkezett a „zaj” miatt a lakóktól. Ennek az lett a vége, hogy a Guano Apes másfél órával korábban kezdett, így egy időbe került a Neo-val, a Hollywood Rose meg elmaradt. Meg még ki tudja, hány magyar zenekar nem léphetett fel, akik 10 óra után játszottak volna. Mit volt mit tenni, körbejártuk a fesztivál területét és máris mehettünk be a nagyszínpad elé, jó helyet keresni magunknak. Sikerült is befurakodni majdnem az első sorba, innen tök jó kilátásunk volt a színpadra. Nem is kellett sokat várnunk, perceken belül megjelentek a zenekar tagjai és belecsaptak a húrokba, dobokba és az énekbe. Hibátlan hangosítás. Nagyon jól szólt minden. A basszeros tökre bejött, tetszett a játéka és irigyeltem is mint atom. Sandra pedig… wow! Tőle komolyan tanulhatna bármelyik énekes. Annyira jól mozog a színpadon… és igen, egy csajról beszélek! Aki ráadásul egy rock bandában énekel és iszonyatosan jó. Persze sokan azt mondják, hogy régebben azért többet ugrált, mint énekelt és az valamiért jobb, de szerintem így is teljesen rendben volt. Nagyon passzol neki ez a stílus. Azon viszont szemét módon nagyot röhögtem, mikor szegény basszeros kolléga végigtaknyolt a dobokon. Szerintem fel akart ugrani a lábdobra, de ennek az lett a vége, hogy beborult a cintányérok közé, lebucskázott az emelvényről és beverte a fejét a gitárhangfalba. Mondjuk ő is röhögött, meg a dobos is kinevette, aztán a szám vége felé csak sikerült rendesen felugrania. Néztem is, hogy hogyan mer így felpattanni arra a kis helyre, és az előző esettel ellentétben most nagyon magabiztosan ácsorgott ott. Szóval isteni volt a koncert, élveztem, amit a zenekar kitálalt nekünk.
Ellentétben a közönség… istenem. Ennyi marhát egy rakáson. Kérem szépen, lassú dalnál, vagy két szám közt nem kell vonaglani és a kezünkkel kalimpálni, hogy lehetőleg fejbe csapjunk valakit. Ha azért jöttél, hogy szabályosan szétverd a melletted állókat, akkor keress olyan embereket, akik szintén ilyen vágyakat kergetnek és verjétek össze egymást. Nyílván akik elöl állnak, azok úgy szeretnék végigbulizni a koncertet, hogy közbe látnak is valamit a színpadról. Ha őrjöngeni akarsz, menj hátrább. Mások feje illetve válla pedig nem arra való, hogy azon támaszkodjunk, vannak olyanok, akik a te mázsás testrészeid nélkül is épp elég súlyt tartanak meg. Mások arcában meg ugyancsak nem illik turkálni. Tudom, hogy nagy a tömeg és szűkösen vagyunk, de szerintem semmi élvezet nincs abban, hogy fizikálisan is felmérjük a mellettünk álló fejszerkezetét. Ha pedig unatkozol a koncert közben és ezt azzal mutatod ki, hogy rágyújtasz, akkor meg végképp húzzál valami szellősebb helyre, mert a mellékelt ábra mutatja, hogy felgyújthatod az előtted álló haját. Na szóval dióhéjban ennyi.
Aztán ahogy vége volt a koncertnek, még szédelegtünk kicsit, de hamar beláttuk, hogy egyebet nem tartogat számunkra a fesztivál. És hogy teljes legyen a siker, az eső újra megtalált minket és elkezdett csepegni. A tömeg nagy része elindult a kijárat felé, hozzájuk csapódtunk, majd a híd alá beérve egyértelművé vált, hogy nem érdemes tovább menni. Olyan szinten elkezdett szakadni, hogy fél perc elég lett volna, hogy úgy nézzünk ki, mint akik valami medencéből másztak volna ki. Részemről jött az anyázás, hogy egy nyáron összesen 2 fesztiválra megyünk és mindkettőn szar idő van. Hogy lehetünk ennyire szerencsétlenek?! Mikor az eső kicsit alábbhagyott, elindultunk, hiszen előbb-utóbb haza kell érnünk. Persze mondanom se kell, hogy a híd közepén megint jól rákezdett, ráadásul sehova se tudtunk beállni az eső elől. Muszáj volt végigrohanni és a legközelebbi kapualjba beállni. Az épületek fala mentén araszoltunk el egészen a Dóm térig, majd egy kis várakozás után minden mindegy alapon ismét kiléptünk a szakadó esőbe. Már annyira nem számított az a kis víz, így is teljesen átázott a gatyánk, a pulcsink kapucnija legalább két kilóval nehezebb volt a víztől és félő volt, hogy a mobiljaink is megfürdenek. Elég riasztó állapotban léptünk be a koliba, gyorsan fel a szobába, száraz ruha és ötletek arra vonatkozóan, hogy milyen elhelyezésben száradnak meg a ruhadarabjaink másnapra. Végül az órára pillantva csendben bevallottuk magunknak, hogy nem volt baj, amiért előrébb hozták a koncerteket, mert akkor nem csak hazafele ázunk el.
Az egész ott kezdődött, hogy hajnalban már megint felébredtem, annyira fájt a fülem. Lövésem sem volt, hogy mit csináljak vele, már harmadszor kezdett el fájni egy hónapon belül. Szerencsétlenkedtem, hogy azért vissza tudjak még aludni, mert nem sok kedvem volt reggel 5-kor kelni. 8-kor viszont már muszáj volt, mentem fodrászhoz. El is indultam, lementem a buszhoz kocsival, mert majd el kell mennem bevásárolni is utána. Gondoltam, hogy leparkolok a pályaudvar előtt, és akkor visszafele a 49-es villamos is jó lesz majd. Be is kanyarodtam az utcára, erre egy vizeskocsi mögött találtam magam. Ott araszol előttem gyök kettővel, mossa az utat, az én seggem meg kilóg a keresztben lévő sávba. Remek. Jó, semmi gond, kerüljük ki. De szembe is jön egy!! Hogy az a… ilyen nincs. Beszlalomoztam magam, hogy mégse akadályozzam a keresztező forgalmat, vártam, mert mást nem tudtam csinálni. Aztán később beértem a pályaudvarhoz, parkolóhelyet nem találtam, úgyhogy mehettem vissza majdnem oda, ahonnan jöttem.
Miután végeztem a fodrásznál, elmentem a fülészetre, hogy ugyan mi történt már velem. Kaptam is egy villámgyors időpontot, egy óra múlva már mehettem is volna be. Addig gyorsan elugrottam a Boráros térre Tamáshoz a Michael újságért, gyorsan spuri vissza a dokihoz. Tök jól időben odaértem. Aztán vártam. Tovább vártam. Még mindig vártam. 45 perces késéssel végre behívtak. Persze nem sikerült megfejtenem, hogy két beteg közt mi volt az a 10 perces folytonos üresjárat, de nem is nagyon gondolkoztam rajta. A doki végül közölte, hogy egy csúnya hallójárat gyulladásom van és kíváncsi volt, hol sikerült összeszednem. Balaton, esetleg uszoda? Tessék? Balatonon 2 éve nem jártam, az uszodát meg 10 éve csak kívülről látom. Legalább háromszor belekotort a fülembe, végül meg teletömködte gézzel, hogy ez másnap reggelig maradjon benne. Két hete hasonlót kaptam a jobb fülembe, de azt se bírtam másnapig, este muszáj volt kiszednem. Miután most a bal hallójáratom lett teljesen kiiktatva, nagy nehézségek árán sikerült felfognom, hogy a továbbiakban mit magyaráz a doki, az meg egyenesen csodának számít, hogy visszafordultam a laborosnéninek, aki a folyosóról szólt utánam, hogy elnézést, rossz időpontot mondott nekem.
Ezután végre elindulhattam haza, bár a fél világot sikeresen kizárták a fejemből. Mintha valami zombiként jártam volna az utcákon, annyira rossz volt mindennek csak a felét hallani. Aztán a kocsihoz érve valamiért elkezdtem bosszankodni egy hülye majmon, aki ugyan 50 méterrel előttem parkolt le, de legalább egy méterre a járdaszegélytől. Ráadásul egy baszomnagy terepjáró volt, így kellőképpen kilógott a forgalomba. Nem beszélve arról, hogy ezen a szakaszon folyik a város kétszázadik útfelbontása, így a balra kanyarodó sávot lezárták (csak tudnám miért, mikor még csak a szemben lévő sávban dolgoznak), a kocsik feltorlódnak és ilyen majmokat kell még kerülgetniük.
Szóval elindultam hazafelé, megyek, megyek, egyszer csak megint egy nagy narancssárga autó mögé érek, ami most éppen a metróépítés folyamán odahordott agyagot, földet sepregeti le az aszfaltról. Nem sok hiányzott, hogy a „Szívtiprók” című filmből ismert műszerfalcsapkodási mozdulatsort mutassam be, de inkább megint a kikerülés mögött döntöttem. De most is… hogyan? Szembe egy egész kocsisor közeledett, a végét se láttam. Ááá, nem hiszem el! Aztán mikor megelőztem az FKF Zrt. nemes feladatokat ellátó járművét, a mögöttem haladó tata jól beletaposott a gázba. Ez az, siessél, már várják a vesédet! –ahogy ezt ilyenkor mondani szoktuk. Hülye. Persze a piros lámpánál utolértem. Aztán megyek tovább a főúton, de sajna az egyik jobb kanyartól kezdve elég szűkre sikeredett az autósok helye. Nem beszélve a parkoló járművekről, meg az út szélére ültetett bokrokról, amik előszeretettel csapkodják meg a szélvédődet. Szóval kanyarodok be, direkt lelassítok, mert a sarkon lévő épület jóvoltából csak a meglepetés terhe mellett veszed észre a szembejövőt. Persze egy ilyen nap folyamán jött is szembe, méghozzá egy kisebb teherautó. Megálltam, hogy jöjjön ki nyugodtan, erre baszki a kanyar közepén mit csinál? Megáll ő is!! Mondom ennek mi az isten baja van? Aztán láttam, hogy mozog a vezető szája, meg valamit kalimpál. Mi a picsa, nem fér ki, vagy mit hadonászik? Hát jó, akkor kicsit hátrább tolattam. Erre még mindig integet. Mivel fél fülemre süket vagyok, csak ekkor hallottam meg, hogy a következőt mondja: „Elférsz, gyere nyugodtan!” Te atya úristen! Ezért miért kell megállni a kanyar közepén??? Idióta! Mennél tovább a dolgodra, aztán hagynád, hogy én csak utánad forduljak be! Miért baj, ha inkább óvatosabb vagyok, minthogy összekoccanjon az orrunk? Ez is hülye.
Na, aztán mehetünk bevásárolni. Azt leszámítva, hogy sose értettem, mit mond nagyim és nekem is minimum kétszer kellett mindent megismételnem neki, nem volt semmi gond. Utána elmentünk a másik lakásba, hogy megnézze, hogy néz ki a felújítás közben. Hazafele persze megint találkoztam egy baromarcúval, a piros lámpa előtt parádézott és ezzel végképp elérte azt a pontot, amikor bevérzik az agyam. Valószínű nem tudta eldönteni, hogy a 3 közül melyik irányba menjen, és hirtelen kétfelé is szeretett volna továbbhaladni. Félig a balra kanyarodó sávban volt, félig meg a másikban. Mivel én tudtam, hogy balra szeretnék menni, kicsit kikerültem, mivel most kivételesen nem jött szembe senki. Erre mikor az idióta mellé érek, felémrántja a kormányt és megy tovább előre! Hát ember, normális vagy? Itt már kiszaladt egyéb káromkodás is a számon, de a dudát még most sem nyomtam meg. Igazából fölöslegesnek is tartom, mert mostanság boldog boldogtalan azon versenyezik, hogy kinek szól szebben a kürtje. Szépeket kívántam az anyukájának, aztán mentem tovább. A tetőpont pedig az volt, mikor beálltam a garázsba és miközben csuktam be a kaput, nagyim kezei közül kiszökött a kutyám és kiszaladt az utcára.
De térjünk vissza a hatodik részhez. Harry igazából nem is annyira helyes; szegény Ron meg már végképp nem (főleg abban a hülye kviddics-sapkában); Hermione aranyos; Lumpsluck is hibátlan, akárcsak Luna; Tom Denem időközben átplasztikázta magát egy sokkal megnyerőbb külsőre; Hagrid kicsit mellőzve lett; Piton úgyszintén, és emiatt már csak azért is morcos vagyok, mert az ő neve a film alcíme; Dursley-éket tényleg elnyelte a föld, de talán nem is baj; McGalagony pedig valahol sajnos elhagyta a süvegét. Mindezektől eltekintve azonban tényleg nagyon könyvhű alkotást sikerült összehozni az alkotóknak, bár a bájitalkönyv elrejtése… az elég gyengére sikerült. Meg minek így? Nem is értem. Az Odú pedig mikor is ég le?! Kihagytam volna azt a pár oldalt a könyvben? Felesleges plussz, aminek semmi értelme, nem illik a történetbe és teljességgel megmagyarázhatatlan, hogy tulajdonképpen miért is van most ez. Másra is használhatták volna az értékes perceket. Mint például az emlékek. Mit nem mondjak, eléggé lespórolták őket és nem derült ki, hogy Harrynek miféle tárgyakat kell majd keresnie. Ez pedig, khm, akárhogy is nézzük, mindenképpen fontos információ a következő részhez. A halálfalók meg csak azért sétáltak be a Roxfortba, hogy díszkíséretet adjanak Draco-nak, aki egész évben csupán ezért szenvedett azzal a szekrénnyel. És igazából azt se értem, hogy a varázsvilágban mióta mászunk fel háztetőkre azért, hogy kihallgassunk valakit. Ez legalább akkora nagy hülyeség, mint vitorlásrepülővel kviddicsezni. Kviddics. Hát igen, ebből nem sokat kap a néző, de így utólag visszagondolva rá semmi jelentősége nincs. A történetet nem viszi előbbre és a nézőknek bizonyára elég egy vagy két rövidke seprűn repkedős jelenet. Sajnos mint említettem, Alan Rickman (Piton) alakításából nem sokat kapunk, pedig ez a rész akárki akármit mond, igazából csak vele teljes. Dumbledore azonban pozitív csalódás, kicsit visszavettek a kicsapongó, kiabáló zsémbes öregemberből és ugyanazt a nyugodt, csendes igazgatót kapjuk, akit a könyvben megkedveltünk. Bár az a hálósipka, amit süveg gyanánt hord… de ez csak külsőség. Mindemellett a történet tele van tűzdelve remek kis poénos jelenetekkel, amik nagyon feldobják a hangulatot és jókat lehet rajtuk szórakozni, még akkor is, ha néha kicsit eltúlzottnak tűnnek. Tehát összességében nézve a film hozta az Exit-ben leírtakat, a szerelmi szálak tényleg nem zavaróak, a történet laikus számára is könnyen követhető, de nekem a végéről egy kicsit hiányzott a nagy „eksön”. A drámai csúcs pedig egészen hibátlan lett volna, ha nem tologatják az égnek a pálcákat. Szóval nincsen ezzel a filmmel semmi nagyobb baj, de hová tűnt Dumbledore szemüvege…?
U.I: A szinkronért felelős érintettektől meg szívesen megkérdezném, hogy nem gondolkoztak, mielőtt áldásukat adták erre a magyar szövegre?
Ami mindig is nehezebb feladat, az a szóbelik. Főleg nekem. A félévi kettesem kiküszöbölendő tanultam szakismeretből, mint állat, hiszen nem engedhettem meg magamnak, hogy egy sokkal könnyebb anyagrészből megint ilyen remek eredményt produkáljak. Hétfőn be is mentem, szabályszerűen a jobb legszélső papírt húztam ki és megkönnyebbülten konstatáltam, hogy ez nem is nehéz annyira. Nem mondom, hogy mindent tudtam; olyan szerszámoknál bajba kerültem, amikkel még sose találkoztam, de a többi az rendben volt. Éreztem, hogy a kettest sikerült túlszárnyalnom, de meglepődtem, mikor a tanár megszólalt, hogy: „Ez lehetne akár ötös is…” Sajnos nem sikerült, mert hiába tudtam lerajzolni azt, amit kérdezett, a szakszó nem jutott az eszembe. Sebaj, a négyes is boldoggá tesz. Nem beszélve arról, hogy visszakaptuk a munkavédelem dolgozatot is, amivel sikerült megismételnem a félévi eredményem.
Kedden az anyagismerettel küzdöttem meg, bár ettől nem féltem különösebben. Első körben egy pillanatig azt hittem, hogy elrontottam a számolást, de végül a tanár felordított, hogy jaj, ott két eredmény is jó! Remek. Utána ismét jobb legszélső, aztán mikor sorra kerültem, egy levegővel mondtam végig mindent, amit a papírra írtam. Hihetetlen mázlim volt, szinte minden olyan eszembe jutott, amik az agyam legmélyére szoktak süllyedni abban a pillanatban, hogy kihúzom a tételt. Meg az egyik legkönnyebb anyagot sikerült kiválasztanom, úgyhogy semmi okom a panaszra.
A legviccesebb azonban idén a művtöri volt. Mint mindig, ennél a tárgynál is vannak témakörök, amiket akkor se szívesen húznék ki, ha fizetnének érte. A végén már kívülről fújtam az összes gótikus meg reneszánsz épületet országokra lebontva, tudtam minden freskót meg szobrokat, a népvándorlás azonban a román szobrászattal-festészettel együtt továbbra is a „messze elkerülném” kategóriákba tartozott. Nem válogattam, felfordítottam a jobb legszélsőt: román szobrászat, festészet, iparművészet, ornamentika. Neeeeeeeeeeeee…! Eddig bejött, most miért kellett így elbénázni? Utálatos egy tétel, semmi kézzelfogható példa mert senki se ismeri őket, csak a koronát. Nem beszélve arról, hogy szinte semmi szobruk nincs és így nem is tudsz miről rizsázni. Bezzeg a gótikánál… Na de mit volt mit tenni, csak nekiálltam valamit kisajtolni magamból, ha kihagyok valamit, hátha rákérdez és eszembe fog jutni. Judit előttem villámgyorsan lefelelt a román építészetből (na nem azért, mert nem tudta…), én meg kapkodtam a fejem, hogy ja már én jövök? Mielőtt bármit is mondhattam volna, a tanárnő elkérte az irományomat azzal a szöveggel, hogy előbb átolvasná, mert nem biztos benne, hogy ezt a tételt rendesen el tudom majd mondani. Ki tudja, lehet a tapasztalat diktálta ezt neki, lehet csak simán az ábrázatom, mindenesetre szó nélkül vártam, hogy kiböngéssze az összevisszaságot. Egy darabig nem történt semmi, majd hirtelen morcos képpel kihúzott egy szarvashibát, aztán feltett két kérdést a koronáról, amire végül is sikerült megtalálnom a megfelelő választ. Vártam, hogy visszakapjam a jegyzetem és akkor elmesélhetek neki mindent, amit tudok, de egy „köszönöm”-öt követően beírta az ötöst és túlvoltam életem legrövidebb szóbelijén. Ezután már csak a rajzaim felől érdeklődtem és nagy meglepetésemre kiderült, hogy a tanárnő akárhogy számolta, csak összejött az év végi ötös azzal a kettes alá dolgozattal együtt. Ennyi. Már csak a holnapi gyakorlatot kell akadálymentesen venni és jöhet a nyári gyakorlat.
Borzalmas ez a könyv. De a szó legpozitívabb értelmében. Egy csomó mindenre nem emlékeztem már, így most olvastam másodszorra. Basszus, annyi minden kiment a fejemből, akár a sztorit nézzük, akár azt, ahogy le van írva. És ezt ostromolják egy csomóan, akik közül állítom sokan nem is olvasták. Most mit számít az, hogy mi a történet alaptémája? Nem mindegy, hogy mindez valós vagy kitalált világban játszódik? Mit kell ezzel törődni? A mondanivaló ugyanaz. Hihetetlen, hogy milyen dolgok vannak leírva ebben a könyvben. Jó, az előző részeiben is így van, de ebben aztán… kicsit ijesztő. Persze hiányoznak belőle most is azok a jól megszokott helyszínek meg szereplők, de most kicsit jobban megbékéltem ezzel az utolsó kötettel. Meg persze az is bosszant, hogy a végére szinte mindenki elhullik, a gonosz oldalról meg jóformán senki. De talán pont ebben rejlik az, amiről beszélek. Komolyan mondom, baromi jól le van írva minden, ami ilyenkor egy ember agyában lejátszódik. És itt szerencsére nem beszélhetünk egy végtelenül hibátlan főhősről, mert neki is éppen úgy megvannak a hibái, mint mindenki másnak. És ez tök jó. Nem unalmas, hogy mindig jót cselekszik és mindenben jó döntést hoz. Aztán ha meg mégis lenne valaki, akiről ilyet gondolnánk, a végén kiderül, hogy nem is. És persze aki meg velejéig romlottnak van beállítva, ő lesz az egyik legbátrabb és legjobb. De igazából most már ez sem zavart annyira, csak egy kicsit. Mert azért bosszantó, ha a kedvenc karakteredről felállítasz egy képet és aztán ez 15 oldal után a semmivé foszlik. Szóval arra akartam kilyukadni, hogy akinek vannak némi előítéletei a szóban forgó könyv kapcsán (aminek a címét szándékosan nem fogom megmondani), az rögtön söpörje félre őket és olvassa el a kötetet. Nagyon sokat tanulhat belőle, bár ahhoz, hogy megértse, az előzményeket sem árt tudni. Bár nem is ez a lényeg. Én még csak most gondolkoztam el rendesen az egész történeten és sok dologra rádöbbentett.
Ez a rajz meg egyszerűen zseniális. Annyira sajnálom, hogy nem az én kezemből kerülnek ki ilyenek.
Ezért most eléggé el vagyok keseredve, hogy így cserbenhagyott az a hangszer, amivel mindig tök büszkén álltam ki a színpadra. Hogy nekem ilyenem van, hogy jól szól és jól néz ki, és ilyenje rajtam kívül senkinek sincsen. Erre tessék, egyik napról a másikra teljesen szétmegy a hangja és innentől kezdve már csak jól néz ki. Ja, meg továbbra is enyém az egyetlen ilyen példány, ami most újabb megkülönböztető tulajdonságokat vett fel.
Szóval nagyon jó buli volt ez a tegnap este, köszi Sinya, hogy elhívtál ;) Aztán most jön a mozi, ha-ha!
Szóval amikor még a főiskolára jártam, úgy kezdtem meg a második félévet, hogy tudtam, abba fogom hagyni az egészet. Aztán a nyári melóhoz kellett a hallgatói jogviszonyom, így nem iratkoztam ki a második félév vége előtt. Ezek után jött a nyári szünet, amiben ugye semmit se lehet elintézni, utána meg szeptember 1-jétől kezdve én már máshol kezdtem el tanulni, így megint nem tudtam akármikor foglalkozni ilyesmikkel. Úgy gondoltam, hogy ha nem adom le az indexem és nem veszek fel tárgyakat, hamar elfelejt majd a főiskola. Ehhez képest pár hét múlva emelkedett hangvételű levelet kaptam tőlük, amiben felhívják rá a figyelmem, hogy én bizony egyetlen tárgyat se vettem fel erre a félévre. Tényleg? Na ne mondják, az ilyen dolgokat észre se szokta venni az ember. Utána jött a következő üzenet, melyben tájékoztattak arról, hogy passzív félévre raktak, de mivel én ezt külön nem kérvényeztem, így fizessek be 2000 Ft-ot. Persze, hogyne, érdekem nekem ez? Nem. Valóban nem kértem, hogy tegyenek passzív félévre, de talán azért nem, mert nem is szerettem volna. Ezek után hosszú ideig nem foglalkoztam a dologgal, hiszen amikor a tanulmányi osztály nyitva van, nekem akkor suliban a helyem. Aztán valamikor november vége felé úgy hozta a sors, hogy szünetünk volt, így bementem érdeklődni, hogy mi a kiiratkozás menete. A „kedves” hölgyikék tájékoztattak, hogy első körben itt ez a papír, amit töltsek ki, keressem meg a patronáló tanáromat, írassam vele alá és ő majd eljuttatja a további illetékesekhez. Mindezek mellett azonban fáradjak még le a könyvtárba és kérjek egy igazolást arról, hogy nincsen könyvtártartozásom. Ezek után megkérdeztem tőlük, hogy ez a könyvtáros igazolás akkor is kell-e, ha nem voltam beiratkozva. A hölgy elmosolyodott és közölte, hogy igen. Atya úristen, mondtam magamban, ilyen nincsen. Mindegy, ez legyen a legkisebb probléma, tényleg nem tartott sokból kérni egy ilyen papírt. Lehet, hogy csak számomra vicces a szitu, hogy akkor tettem be először a lábam a könyvtárba, mikor ez ügyben mentem oda. A patronáló tanár megkeresése viszont már nehezebb feladatnak bizonyult. Az egyik verzió az volt, hogy most rögtön elkezdek keringeni a három épületben keresztül-kasul, és ha szerencsém van, még bele is botlok, vagy pedig megnézem, hogy mikor van fogadóórája és suli helyett majd ide fogok visszajönni. Kicsit felborzolta az idegeimet, hogy hogyan tudnak ezek egy egyszerű kiiratkozást ennyire túlbonyolítani, így fogtam az összes papirkámat, a táskámba süllyesztettem és hazamentem.
Aztán pár hónapja elkezdődött a következő félév, melynek elején szintén kaptam egy levelet, hogy ismét passzív félévre tettek és fizessek be még plusz 2000 Ft-ot. Továbbra sem volt érdekem a dolog, így nem tettem semmit se. Azonban pár napja két üzenet is jött a főiskolától, egyik viccesebb, mint a másik. Az elsőben az állt, hogy nincs leadva az indexem és hogy sürgősen vigyem be a tanulmányi osztályra. Szép jó reggelt, emberek! Észrevették? Észrevették, hogy lassan egy éve nálam van az indexem? Nem is értem, hogy lehettek ilyen gyorsak. A másik üzenet tartalma annyi volt, hogy péntekig rendezzem a tartozásaimat, ellenkező esetben letiltják a vizsgajelentkezésem. Tudtommal azok, akik passzív féléven vannak, azok nem nagyon vizsgáznak, én pedig bizony passzívon vagyok, erre készségesen fel is hívták a figyelmem. Nyílván, hiszen ők tettek oda, nem én magamat. Ezen a két levélen elnevettem magam és úgy döntöttem, hogy most már ideje lenne megint tenni valamit. Éppen ezért hétfőn bementem, hogy megnézzem, mikor van benn a patronáló tanárom, Tamásné. Természetesen a 9 szintes épület legtetején van az a tanszék, amelyikhez ő is tartozik, de a biztonság kedvéért minden emelet ajtóira kiragasztott papírt végigvizsgáltam, hátha tréfás módon teljesen máshol van kiírva. Végül felértem a legfelső szinte és döbbentem láttam, hogy ott semmi sincs. Na mondom, ez már több mint sok. Szitkozódva indultam el visszafele a lépcsőn és valamilyen meggondolásból elidőztem a tanulmányi osztály szintjén. Gondoltam, megnézem, hogy mikor van nyitva, hátha vissza kell még jönnöm, aztán a hátam mögötti ordenáré nagy hirdetőtábla legfelső sarkában az elsősöknek szánt információk közt találtam meg azt, amit én kerestem. Az elsősöknek kiírták, hogy a patronáló tanároknak mikor van fogadóórájuk, és szerencsémre Tamásné is köztük volt. Rögtön meg is tudtam, hogy kedden 14 órától 15 óráig van benn, a legfelső emelet egyik szobájában. Na sebaj, ezek szerint holnap is hegyet mászunk, de előtte mindenképp beszélnem kell a gyakorlatvezetőmmel, hogy engedjen el délben a suliból. Ha másik műhelyben lennék, tuti, hogy nem jöhettem volna el, akkor viszont nem tudom, hogy mit csinálok, de Márta néni elengedett. Megint átutaztam Dél-Budáról Óbudára, megint megmásztam a hatalmas épületet és belebotlottam Koltaiba, a volt kémiatanáromba. Mondtam neki, hogy Tamásnét keresem, mire sajnos az volt a válasz, hogy ő most valami kari tanácsülésen van és nincs itt. Leghamarabb 2-3 óra múlva jön vissza. Hirtelen nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, ehelyett fájdalmas arcot vágtam és lihegtem tovább, hiszen jócskán kikészített a 9 emelet megmászása. Aztán elmondtam Koltainak, hogy milyen ügyben jöttem és ő is csodálkozott, hogy ennyire problémás dolog kiiratkozni. Azt ajánlotta, hogy hagyjak ott neki egy üzenetet és ő majd leteszi az asztalára. Mit volt mit tenni, megírtam Tamásnénak a problémámat, otthagytam a telefonszámom és az email címem, így most annyi dolgom van, hogy várok. Most már tényleg kíváncsi vagyok, hogy mikor tudok pontot tenni a dolog végére.
Bemutatkozás
Egyszer már volt, de aztán mégsem. Úgyhogy itt újrakezdem.
Keresés
Utolsó kommentek
- Metalfest 2010, Lámus: Hát ja. Élmény volt. És reméljük, hogy volt ma Leaves'... »- Another gay story, Lámus: »
- Whitesnake - Fool for your loving, Lámus: A Tribute nekem még mindig jobban bejön ^^ »
- Panda Úr, Savvy: Ez még nekem se jutott eszembe xD Kurvajó... »
- Panda Úr, wilika: Senki sem lövi le? Senki? Akkor.. Pandrive »
Legtöbb komment
- Veszprém vs. Szeged (5)- A f*szt...! (5)
- Rejtély (4)
- Milliméterek (4)
- Jobb szélső (4)
Kategóriák
- Aktuális (33)- Dühös (6)
- Idézetes (4)
- Mesék (7)
- No comment (11)
- Szenvedős (4)
- Vicces (4)
Archívum
- Jelen- 2010. október
- 2010. május
- 2010. március
- 2010. február
- 2010. január
- 2009. december
- 2009. november
- 2009. október
- 2009. szeptember
- 2009. augusztus
- Az összes »
Linkek
- Dope [HUN]- SugarPeas
- PlayBones
- Wilika blogja
Egyéb
